Nyomtatás 
érd civil politika

 

Mondja ezt nekem kedves topiktársunk. És nem csak ő. Érdekes kérdés ez. Egyszerű lenne a "birkanyáj szellemével" vagy a "széllel szemben nem lehet" példázatával élni. De itt van ez a neocivil csapat is, aki mindenáron képviselni akar és összefogni értem bárkivel. Fekete/fehér és igen/nem? No nem. Vigyázat, analitikus geometriai okfejtés!

 

Kezdjük azzal, hogy egy autópálya egy lineáris, avagy egydimenziós elem. Azon valóban csak egyik irányban vagy másik irányban lehet menni. Azaz az ember irányát (helyzetét) egyetlen számmal le lehet írni. Mint egy skálán. Az értéke vagy pozitív, vagy negatív, más nem számít. Pestre vagy a Balcsira tartasz. Barát vagy ellenség. Aki nem velünk, az ellenünk. Aki nem ellenünk, az velünk. Egyszerű képlet.

Azt azért meg kell jegyezni, hogy ha azt tapasztaljuk, hogy mindenki szembe jön velünk az autópályán, akkor nem az a helyes következtetés, hogy rossz irányba megyünk, hanem az, hogy rossz oldalon. Attól, hogy ezrek jönnek velem szembe a Balcsira tartva, attól nekem még Pesten van dolgom. De ez most csak egy kitérő gondolat, vessük is el gyorsan, s térjünk vissza a dimenziókhoz...

Egy szabad világban nincsenek korlátok és nincsenek kényszerítő erők. Egy szabad világ nem kétdimenzós, hanem négy. (Igen, négy, mert nem egyszerűen a tér 3 kiterjedése áll rendelkezésünkre, de az időfaktorral is számolunk.) A következő gondolatmenetben azért maradunk mégis a kétdimenziós térben (azaz a síkban), mert a képernyő korlátaihoz idomult ábrázolás kényszerűségei ellenére is szemléletesen mutatja be gondolataimat. Az ábrák kapcsán tehát tudnunk kell, hogy természetesen a 3. és 4. dimenzió figyelembe vételével is hasonló eredményre jutunk.

 

Egy ember (a reá ható külső és belső erők eredőjeként létrejövő) törekvési irányát egy vektorral jellemezhetjük. Van iránya és van nagysága, azaz A pontból B pontba szeretne eljutni. Egy kétdimenziós koordinátarendszerben ezt a vektort két vetületre szokás bontani, ezt jelöljük x és y összetevőknek (1). Ezen összetevőknek azért van nagy szerepe, mert a különböző irányultságú vektorokat ezen vetületek összeadásával, ill. kivonásával tudjuk összegezni.

Két azonosan gondolkodó embert nem találunk (hivatkozás: Lázár Ervin Szurkos kezű királyfiak meséje ). De a hasonlóan gondolkodó emberek össze szoktak járni és erejüket összegezve fejtik ki szándékaikat (2). Közösségük erejéből nyilván jóval nagyobb eredő származik, reálisan is sokkal több mindent tervezhetnek, mint külön-külön, de ez az eredő igazán egyik résztvevő eredeti szándékával sem egyezik igazán.

Arra ritkán van példa, hogy különböző (vagy engedjük meg a feltételezést: különböző érdekeltségű) személyek ehhez hasonlóan összeállnak. Összefogásukból ugyanis nem születhetik olyan eredő, mely a személyes indíttatás irányultságával közel megegyező és nagyságát meghaladó lenne. Ezek a találkozások inkább a szervezetek közötti szinten jelennek meg. A különböző szemléletű (vagy engedjük meg a feltételezést: különböző érdekeltségű) csoportok vetületeiben tapasztalhatunk azonosságokat (3). Két csoportosulás között lehetnek közös irányok egy-egy ügyben, míg másokban ellentétesek. Mondhatnánk úgy is, hogy egy csoport irányának eredőjére és az erre állított merőleges által bezárt szögben található, más csoportok eredői vagy vetületi irányai együttműködés esetén erősít(het)ik a csoport eredőjét is, azaz ezekben a kérdésekben érdemes egymást támogatniuk.

Alapvetésként el kell fogadjuk, hogy a rendszer résztvevői nem akarnak egy helyben ülni. Azaz a sokféle irányultság közül el kell dönteni, hogy milyen irányba indulunk el. Egy nagy közösség (pl. egy város, egy nemzet) tekintetében (egy témában) ez egyszerre csak egy lehet. Ezért a legerősebb szereplők létrehoznak egy koalíciót, s e koalíciós együttműködéssel lehatárolják azt a területet (4), aminek a területén együtt tudnak és együtt fognak működni. Ami ezen területen összeadható céljaik vannak, azt összeadják és ez lesz közös tevékenységük vetületi vektora, az ezekből összeálló eredő pedig közös ténykedésük eredője.

Lehetséges, hogy a partnerek csak azon kérdésekben működnek együtt, amikben nagyjából egyetértés mutatkozik, ezt nevezném én lemondásos együttműködésnek (5). Ilyen lemondásos együttműködés csoporton belül is lehetséges. Klasszikus példa rá a köztisztviselők és közalkalmazottak viselkedése. Mint tudjuk, egy kormányzati tevékenység sikere áll vagy bukik azon, hogy a végrehajtásban ténykedők végre hajtják-e a központi akaratot (eredőt). Mert mégha oly kicsi is egy-egy személy privát vektorainak összessége, az akkor is befolyásolja az összes vektor eredőjét. Éppen ezért a rendszer jól felfogott érdekéből az ilyen irányultságú elemeket még a legnagyobb demokráciákban is kiteszik a rendszerből. (Teszik ezt egy magáncég alkalmazottaival is, ha a cég érdekeivel ellentétesen cselekszik.) De hasonló jelenséget tapasztalunk pl. egy ökopolitikai és egy kommunista csoportosulás egyes összefogásaiban is pl. az antiglobalista megmozulások sorában, ahol a világot jellemzően más szemmel vizsgáló csoportok a közös téma mentén mégis együtt lépnek fel.

Elképzelhető azonban, hogy egyes kérdésekben a koalíciós partnerek nem adják fel eredeti elképzeléseiket, s azokban a kérdésekben, melyekben ellentétes álláspontjaik vannak, azokról nem mondanak le, hanem a koalíciós partnereket ezeken a területeken visszafogásra ösztökélik. Ezt neveztem el kompromisszimus együttműködésnek (6). Klasszikus példa rá a szakszervezeti ellenállások során kialakuló egyeztetések, illetve a gyenge koalíció egymásrautaltságának kényszerében születő döntések. Demokratikus elemei ellenére kétségtelen hátránya ezen kompromisszumnak, hogy ha mozgási kényszer mellett jön létre ez a kisebb eredő, akkor az eredő könnyen eredménytelen (elégtelen) lehet. Például, ha egy reformot végre kell hajtani, de a sok kompromisszum végére nem marad semmi gyakorlati előny a reformból, akkor a rendszer megreked a vizet gereblyézők szintjén.

 

Mindezek ismeretében lehet-e azt mondani, hogy szemben mégy az autópályán? Vagy hihető-e az általános "fogjunk össze" közösen az "érdekeinkért" felhívás? Nem csupán a szituáció végtelen leegyszerűsítése, a helyzet félreértelmezése, netán a megtévesztés áll mögöttük?