A városnak és a gyerekeknek több kisebb intézményre lenne szüksége. Általános várospedagógiai elvárás, hogy a kisgyerekek abban a korban, amikor szocializálódnak és elkezdenek kötődni az őket körülvevő tágabb környezethez, akkor a lehető legtöbbet lehessen emberi léptékben, azaz sétálva közlekedni. Ez tipikusan az óvodába, játszótérre, boltba járást jelenti. Berögzülnek útvonalak, elindul a kötődés, az "én környékem" tudat, illetve megfigyeli a természet és az épített környezet változásait... S ehhez az kell, hogy 5-10-15 perc gyalogútra legyen mindenkitől egy-egy óvoda. Egy kertvárosban (azaz ritka népsűrűség mellett) ez azt jelenti, hogy viszonylag sűrűn és kis létszámú intézményekkel potyogtatják tele a várost.

De tegyük fel, hogy nem a mi házunk ég, s nem az a lényeg, hogy sikerül-e megmenteni a házat. Végig is nézhetjük az egészet.

Az agglomeráció problémái, küzdelmei alapvetően nem helyi szinten dőlnek el. A főváros és kerületeinek politikai erőtér dominálta viszonyában a környező települések kérdései elvesznek. Pedig nem csupán az érintett lakosság ingázik, de a szolgáltatások és a feladatellátások is kétlakiak. Az állami és az önkormányzati feladatok, illetve bevételek nem teremtenek egy egységes szemléletű forráselosztást. Az agglomerációs politika eme régi adósságát fel kell számolni.

Bibó - valamikor 1938-40 között - nagyon jól megfogalmazta azt, amit én politikai tízparancsolatként fogadok el. A politikai cselekvés elveit, indítékait, motívumait összefoglaló írás szerintem annyira kerek egész, hogy ma sem érzem szükségét újat fogalmazni. Elég idéznem. Hát íme.

Elbeszélünk egymás mellett. Egyszerűen nem értjük egymást.